Személyes lesz ez a poszt, részben.

Enyedi Zsolt rektorhelyettes úr, a politikatudományok (korrekt publikációs listával  rendelkező és egyöntetű hazai-nemzetközi elismertséget szerzett) művelője  tiszteletteljes nyílt levelet intézett Áder János köztársasági elnök úrhoz, annak egy tegnapi középiskolai szereplése kapcsán. A levélben a köztársasági elnök úr által a CEU-KEE jogi státuszáról és kilátásairól mondottakat a rektorhelyettes úr tárgyszerű hangvételben vitatta.

Helyénvaló, hogy a rektorhelyettes a szóban forgó üggyel jelenidejűségében foglalkozik, mint egyetemi vezető, és a levél címzettjét is jelenidejű státuszában tekinti, mint köztársasági elnököt. Eléggé elkoptatott és tökéletesen irreleváns felidézni a bő negyedszázaddal ezelőtti fidesz-nyilatkozatokat, nosztalgiázni a személyes kapcsolatokon stb. Most ma van, CEU-KEE van, rektorhelyettes van, köztársasági elnök van, politikai vita van, propaganda van, hatalmi játék van, erőpróba van. Bölcs és elegáns, hogy rektorhelyettes úr sem hivatkozik másra, mint a jelen helyzetben érvényes érvekre és nem vesz fel más vitapozíciót, mint ami az intézménye képviseletében világosan definiált a számára.

Még akkor is (és innen személyes jórészt a bejegyzés) ha a konfliktus két pólusát megszemélyesítő szereplő amúgy két ősfideszes személyiség.

Janó 1988. áprilisában lépett be a frissen megalakult FIDESZ-be s azóta végigélte egy pártpolitikus karrierjének szinte minden stációját. Kampányfőnök, a párt bölcse, operatív irányítója, később feltételezett belső puccsista, Brüsszelbe (feltételezések szerint) száműzött pártütő. Zsolti 1988 márciusától bátran és lelkesen, aktívan működött, mint egyike az éppen megalakuló FIDESZ-t segítő szervezőknek, s bár tudtommal nem volt alapító tag, de már a megalakulás másnapján a Ma Chérie-ben tartott sajtóértekezletet is örömmel újságolta, talán szervezte, segítette is. Akkoriban sokat beszélgettünk, vitatkoztunk. Ő  nagy reményeket fűzött az új szervezethez, az én szkepszisemet tévedésnek és túlzott óvatosságnak tartotta. Neki lett igaza. Másokkal együtt szervezte az ELTE BTK FIDESZ-csoportját, de baráti gesztusként tevékenyen mozgósított a hallgatói önkormányzati választásokon is. Következetesen vallotta az első fideszesek egyikeként a többpárti demokrácia elveit és értékeit, később kutatóként is ezzel foglalkozott, foglalkozik. Harminc éven át igaza volt e tárgyban velem szemben és lehet, hogy még harminc évig ez így is marad. Akkor is, ha felfoghatatlanul messze van már a Ma Chérie. (Persze, amilyen közhelyes ez a párt-történet, használhatjuk rá az elcsépelt szólást: ilyen ez a popszakma.)

Azonban (s innen már nem személyes)  mindennek a politika-történeti és személyes pályaíveket is felölelő politika-szociológiai tartalma felhívja a figyelmet az Egyetemi Polgár többször hangoztatott autonómia-elköteleződésének mélyebb értelmére. Ahogyan a hallgatói mozgalom egyik első alapdokumentuma is az autonómiából, mint szerveződési elvből indul ki, érdemes végiggondolni az egyetemi autonómia felsőoktatáson túlmenő jelentőségét: mégpedig a pártelvű demokráciák szükséges korlátozásának egyik elemeként.

A CEU-ügy erre is esettanulmányt kínál. Reménység szerint lesz módja Enyedi Zsolt rektorhelyettesnek, oktatónak, kutatónak ezzel a témával a KEE-CEU keretében, Budapesten foglalkozni a következő években is.