A hatvanas évek diákmozgalmainak egyik abszurduma volt, amint az egyetem konzervatív önmeghatározásának védernyője alatt happeningeztek társadalomátalakító céljaik bűvöletében. Ma sem sokkal jobb a helyzet, amikor a felsőoktatási törvény ellenében eper- és (szerencsére) vér-menetes akciókat produkálnak szubkulturális csoportok – javukra írják azonban, hogy legalább megszólalnak. Az sem rossz jel, hogy az MTA humántudományi osztályai kemény hangú tiltakozást fogadtak el a keretszámok ügyében – az Akadémia vezetése azonban még nem szólalt meg az ügyben.

Bár a kelet-európai alávetetti reflexek bőven indokolják, hogy sokan miért hallgatagok vagy igencsak moderáltak a drasztikus forráskivonás és egyetem-idegen szabályozás idején (a fájdalmasan kisszámú kivételek egyike Kornai János), mégiscsak megfontolandó, hogy indokolható-e egyáltalán a közfinanszírozású intézményi világban az állami egyetemek kritikai fellépése?

Hiszen etatista állammunkások és technokrata ügyintézők (vagyis a Hoffmann-Bokros virtuális platform) felfogása szerint az állami egyetemek a költségvetési finanszírozásért cserébe legyenek fegyelmezett végrehajtói a mindenkori kormányzati politikának. (Ennek kádárista mellékzöngéje az informális kijárásokra ösztönző rendeleti kormányzás illetve az egyedi döntések, különalkuk „kultúrája”.) Az érv egyszerű: a kormány adja a pénzt, a kormány mondja meg, mi történjen.

Marad így tere az egyetemi kritikának, ha az egyetemi polgár vagy közössége (tanszéke, intézménye) úgy találja, a felsőoktatás-politika elhibázott, a felsőoktatás szabályozása rossz, a felsőoktatás költségvetési pozíciója elfogadhatatlan?

Adódik két kézenfekvő, ám sokra nem vezető válasz. Az egyik az egyéni, ha úgy tetszik, polgári/politikai tiltakozás, amire természetesen értelmiségiként igencsak ösztönzöttek jónéhányan. A másik a „szakszervezeti” típusú felszólalások/mozgalmak aktivitása, amelyek (megintcsak természetesen), több pénzt, a munkafeltételek változatlanságát, az intézményhálózat és egyéb pozíciók érinthetetlenségét képviselik.

Az előbbi a politikai pártgörcsölések, az utóbbi a korhadt avagy félrevivő rendszerek védelmének útjára vezet, vagyis bármilyen előjelű kormányzati politika könnyedén kezelheti a politizálás megszokott eszközeivel, s így a hitelessége minimális, hatékonysága legfeljebb időleges és visszájára fordul (mint a tandíjellenes hallgatói akciók szomorú története az elmúlt másfél évtizedben.)