Vajon erkölcsi megvetést érdemel-e valaki, ha szabadalmaztatja a nem szabadalmaztatható ötletet a kormányzati bornírtsággal szembeni ellenállásra? Nevezetesen: gyorsan alapít egy kicsi cégecskét, amely már most előszerződést köt a szeptemberben állami ösztöndíjszerződéssel tanulmányaikat megkezdő egyetemistákkal, főiskolásokkal, akiknek hat-tíz éven át kellene magyar joghatóság alatt dolgozniuk, cserébe az adóforintokból kapott támogatásért. A cég jutányos áron, félállásos minimálbéren stb. adna munkáltatói igazolást az európai polgárként bárhol dolgozó vagy nemdolgozó diplomásnak. Vagy másképp, még ravaszabbul játszaná ki az életszerűtlen szabályozást.

A hazával szembeni hálátlanság kufárkodása volna ez? A morális érv a tandíjat kiváltó ösztöndíjért cserébe ledolgozandó idő mellett abból indul ki, hogy az ezt élvező diplomás tartozik a közösségnek a felsőfokú taníttatásért. Csakhogy a felsőoktatási működést finanszírozó adóbefizetések forrása részben a diákok szüleinek közterheiből származik (akár még az is kijöhetne egy soktényezős számításból, hogy a teljes összege) – arról nem is beszélve, hogy egyetemistaként igencsak hasznos, a közösségnek alkalmi munkáskénti adóbefizetőként, fogyasztóként stb. polgára lehet valaki a közösségnek. Az erkölcsi argumentum általánosabban az országban megtermelt tudásvagyon helybeni felhasználására hivatkozik – azonban a tudás sajátossága éppen a nemzetköziesedés, ami például azt is jelenti, hogy Magyarország bőségesen részesül a másutt termelt/átadott tudásból (ösztöndíjasok, ideérkező diplomások stb.). Végül, még emelkedettebben, a hazához való hűség elvét emlegetik. Ennek érvénye azonban mégsem abszolut, hiszen a méltó élet, a megszerzett tudás célszerű használhatóságára biztosított tér, a teljesítmény elvszerű értékelése híján éppen a hazán van mit számonkérni.

Egyetlen logika teszi legitimmé a hallgatói szerződést: ha a felsőoktatást társadalmi funkciójában lényegileg megkülönböztetjük a közoktatástól. Ez utóbbit az állam olyan kötelezettségének tartja, ami alanyi jogként, mindenféle kötelezettség keletkeztetése nélkül jár az ország polgárainak. A felsőoktatás azonban a hallgatói szerződés logikájában teljeskörűen megvásárlandó szolgáltatássá vált, ami példátlan fejlemény a magyar történelemben és világszerte is unikális (a leginkább piacelvű amerikai felsőoktatás sem közelíti meg a modellt). Ez nem feltétlenül elvetendő, csak miért kell mindezt nemzeti felsőoktatásnak nevezni?

Vagyis, technikailag kivitelezhetetlen, morálisan nem megalapozható, nemzetstratégiai szempontból értelmezhetetlen a hallgatói szerződéssel megterhelt felsőoktatás. És, sajna, üzlet se lesz belőle – hiszen az elkövetkező választási kampányok magától értetődő vállalása lesz a kormányzásra készülőknél a szerződések felülvizsgálata, megszüntetése stb. Ami újabb morális lehetetlenségek sorát hozza majd elő.

Akkor ez most mire volt jó?